Egy ideje már adós voltam az újabb bejegyzéssel, és őszintén szólva, annak közzé tételét a múlt hétre terveztem, csak hát ismét szembesült azzal a szomorú igazsággal, miszerint ember tervez, K. György tanárúr meg (ki)végez, úgyhogy sem idő, sem erőm nem jutott erre a posztra.
A címből feltételezem már kiderül, hogy (ahogy a monty pythonos hang mondaná) "most, valami teljesen más" fog következni. Valamikor február közepén voltam Józsefékénél módszeresen alkoholi... izé, mulatni, és akkor vetődött fel az ötlet, hogy ha már hadtörit tanulok, mi lenne, ha ide is alkotnék valamit. A dolog az én tetszésemet is elnyerte, neki is álltam az anyag összeszedésének, mert ehhez bizony nem árt néhány szakirodalmat átbogarászni.
A következőkben ugyanis Julius Caesar gall háborúinak egyik igen fontos mozzanatát; egész pontosan a Vercingetorix elleni harcokról kívánok értekezni.
Felmerül a kérdés, hogy én, a XX. századi harceszközök fanatikus rajongója, mit akarok az ókorral. Nos a válasz egyszerű, ám több okra vezethető vissza. Mindenek előtt, igen mély benyomást gyakoroltak rám Bíró Mária tanárnő és Takaró Károly órái, amelyek megszerettették velem a hadtörténelem eme szeletét.
A másik, melyet már biztosan említettem, az a Rome: Total war című játék beszerzése Berkes kollégától. A programot teljes szívemből tudom ajánlani mindenkinek, aki szereti a kellően összetett stratégiákat, és van legalább egy hete, amin a slozira sem szándékozik kimenni, illetve megfelelő étel és italtartalékokkal rendelkezik... Én szóltam... (húsz körmömön nem tudnám megszámolni, hányor fordult elő velem, hogy leültem fél órára Kartagóval hadakozni olyan fél három magasságában, és egyszer csak azt vettem észre, hogy hajnali egy van...). A harmadik indoka a témaválasztásnak prózai egyszerűségű: "önös érdek". Egyrészt, foglalkoztam már a témával, másrészt kezdésnek kellően egyszerűnek tűnik, viszont sokak számára eléggé ismeretlen téma.
Annyit had húzzam még az időt, hogy leírjam, ezt az alkotást több részre tervezem tagolni. Az első kettőben a szemben álló felek harcrendjét, fegyverzetét tervezem leírni; a következőkben a politikai hátteret kívánom lefesteni, illetve, jobb esetben, csatázunk is, majd a befejező részben rátérek a (fennmaradó) harcokra.
Némi infó még előljáróban: a bejegyzés rómaiakról szóló része nem azért lesz hosszabb, mint a gall, mert azokat "jobban csípem"; a rómaiakról szóló tudásom és a forrásanyag is nagyobb (ha úgy vesszük teljesen jogosan, kelta barátaink inkább a fémmegmunkálásban alkottak maradandót); illetve nem célom ezeket a dolgokat a végtelenségig részletezni, inkább csak némi alapot kívánok adni, hogy ették-e azt a nyomorult legiót, vagy itták.
No de most már kezdjük.
Római harcrend fejlődése, katonák felszerelése
Kezdjük is az elején, a harcrenddel. A kezdet kezdetén Róma városának lakosai ugyanazt a hercrendet alkalmazták és ugyanúgy, mint ami bárhol máshol jellemző volt a korban. Ez pedig a phalanx volt.
A mellékelt (és saját készítésű) ábra szerintem eléggé magáért beszél, és általában elég ismertek a phalanx előnyei hátrányai, nem is részletezném ezeket annyira. Ugyanúgy nem írnék bővebben ennek a harcrendnek a módosításairól, pl. súlyozás (adott szárnyon többlet képzés), pherde... izé ferde phalanx.Jöjjön hát a következőhadrend, melyet Polübiosz leírásai alapján, polübioszi légiónak nevezünk. Ez általában 300 lovasból (hmmm... eddig le se esett a lovasok "spártai" száma...:P:)) és 4200 gyalogosból állt.
A lovasságot általában gazdagék adták (ez általában ismert), illetve 30 fős tumae-kbe szerveződve helyezkedtek el, rendszerint a szárnyakon.
További, az alakzatban elhelyezkedő gyalogsághoz nem sorolt egység, az úgynevezett velites-ek voltak. Itt még mindig jóval Marius reformja előtt vagyunk, tehát a katonáskodás szigorúan JOG-ként volt elkönyvelve. A velitesek pedig azok voltak, aki még ippeg befértek a katonáskodók sorába. Kb. 1200 fő volt egy legióban, fő fegyverzetük néhány gerely, egy kard, és egy kisebb méretű pajzs volt; a harcokban előcsatározókként vettek részt.
A másik "alakulat" akikről kevés az infó, az úgy nevezett auxiliák. A római joggal nem rendelkező latin férfiak tartoztak ide, a szárnyakon helyezkedtek el, két alába szervezve. Hogy pontosan hogy helyezkedtek el, nem tudni.
De most térjünk is rá a korabeli legio legütőképesebb fegyvernemére, a nehézgyalogságra. Ezek a fiatalok az úgynevezett manipuláris harcrendben vettek részt a csatában.
Az ábrán remekül látszik minden. A katonák úgynevezett manipulusokba szervezve, "sakktábla-szerűen" álltak fel. Felmerülhet a kérdés, mégis mi a fészkes francért volt ez a rendezettnek tűnő őskáosz jobb, a jó öreg phalanxnál. A válasz összetett.Egyrészt, a phalanx egy roppant rugalmatlan alakzat, ha, példának okáért, Feri egymagában nekirohan a phalanxban álló Józsinak, akkor az egész brigád áll, amíg Ferit agyon nem sikerül ütni, és ha jól megnézzük, a rómaiak (részben) ezért a rugalmatlanságért bukták Cannae-t (amit szintén szívesen elemzek, ha van iránta érdeklődés).
Másrészt, hogy védekezik, egy phalanx az esetleges oldalbatámadás ellen. A helyes válasz: sehogy. Egyszerűen addíg nyújtották az alakzatot a skacok, míg nem volt rá lehetőség. Ezzel szemben itt csak szólni kell az adott szárnyakon lévő manipulusoknak, hogy álljanak a megfelelő irányba.
Harmad részt, a phalanxszal vívott harcnak az volt a lényege, hogy a gaz ellen phalanxszát megbontsuk. Akinél szétesett a cuccos, az kikapott. No de mi van, ha a felvonuló alakzat útjába esik egy nagyobb bokor? Vagy szikla? Vagy ház? Vagy hegyes bot? Hát minimum baj.
Természetesen ahhoz hogy a manipuláris harcrend ilyen rugalmas legyen, kellett valaki, aki helyén tartja és vezeti a katonákat. A legio alapja ugyanis a manipulus nevű, 120 főből álló alakzat volt, ami két centuriára oszlott. Ez egy szigorúan adminisztrációs egység volt, harcban sok szerepe nem volt, viszont annak aki ezeket az egységeket vezette, annál is inkább. Bizony, ekkor jött létre az a "rém", aki közkatonák generációinak az életét keserítette meg: az altiszt, korabeli nevén a centurio. Feladata szigorúan az volt, hogy a felügyeletére bízott manipulust vezesse, és hogy katonáit a helyükön tartsa, e célból rendszerint fel szoktak szerelkezni valamiféle ütleggel is.
Bár felszerelésük szinte teljesen megegyezett az általuk vezetett katonákéval, jellegzetes ismertetőjelük volt a lábszárvédő, illetve az, hogy sisakdíszük a többiekétől eltérően az arc vonalával párhuzamosan helyezkedett el (akár csak a spártai katonáké; amúgy semmi közük egymáshoz).
De ha már itt tartunk, vessünk egy pillantást az alakzat különböző soraiban található katonákra is, ahogy az általam készített "illusztráción" is lenne valami maszlag az adott sorok mellett.
A legelső sort az úgynevezett hastatik alkották. Nos, aki tud latinul (ahogy pl. én nem), az tudja, hogy a "hasta" szó lándzsát jelent latinul; ebből teljesen logikusan következik, hogy ezek a katonák lándzsát csak nagyon rendhagyó esetben kaptak, fő fegyverük a pilumnak nevezett hajítódárda volt (feltehetőleg azért volt ez a nevük, mert az "ősi phalanxban" ugyanezen névvel, a lándzsával rendelkező burzsulyok rohangáltak, bevált dolgokon meg hát minek változtatni...). Fontos még megjegyezni, hogy ők voltak a "kopaszok", tehát a frissen behívott, tizen-huszon akárhány éves srácok. Egy "sorban" rend szerint 1200 fő állt.
Őket az úgynevezett principes-ek követték. Ők már pár évvel idősebbek voltak az előttük haladóknál, valamivel tapasztaltabbak is voltak náluk. Fegyverzetük szinte teljesen megegyezett a hastatikével, és szintén 1200-an voltak.
Az egész bagázst az úgynevezett triariik zárták. Ők voltak a legtöbb tapasztalattal rendelkező katonák, gyakorlatilag az elit. Mivel leghátul álltak, teljesen logikus, hogy ők kapták a lándzsát, illetve a többiekénél jobb védelmet nyújtó sisakot. Érdekes dolog fűződik hozzájuk, nevezetesen igen sok esetben parancsba adták nekik, hogy pajzsukat tegyék maguk elé, vagy egész egyszerűen üljenek le, mégpedig a csata alatt. Ennek leginkább az lehetett az oka, hogy ők voltak az utolsó vonal, ha a szükség úgy hozta, nekik kellett megfordítani a csatát; tehát amíg nincs rájuk szükség, addig maradjanak nyugton, kíméljék magukat, parancs nélkül tényleg ne csináljanak semmit. Rendszerint 600 voltak egy legióban, értelem szerűen; harcedzett, kellően tapasztalt katonákat nem csak úgy szüretelni.
Most pedig vessünk egy pillantást a fegyverzetre. A legalapvetőbb fegyvernek értelemszerűen a kard tekinthető, ami a rómaiaknál a gladius nevet viselte. Kétélű, szúró-vágó fegyver volt, pengehossza 60 cm, vagy annál rövidebb. Ez a fegyver minden katonánál megtalálható volt. Jellemzője, hogy konkrét keresztvassal (bizbaz a penge és a markolat között) nem rendelkezik, a markolatgomb pedig meglehetősen nagy méretű (bumsztli a markolat végén). Hidán tanár úr szerint inkább szúrtak-csaptak a fegyverrel, a vívást annyira nem erőltették, ahhoz a penge hossza nem volt elég nagy.
A következő fontos fegyver a pilum. Két fajtája létezik, a könnyű és a nehéz (a képen a felső kettő könnyű, az alsó 
nehéz), a kettő közti különbséget egy "vasgolyó" adja, amit a fegyver vashegye alá szoktak erősíteni. Első sorban hajítófegyverről van itt szó, "münködésének" lényege abban áll, hogy a fegyver elején lévő vashegy sokszor nem csak átütötte az ellenfél páncélját, vagy pajzsát, de gyakran bele is törött, lehetetlenné téve a visszadobást, illetve megnehezítve a pajzs használatát, amit ekkor sok esetben el is dobtak (és bár nem sok csatát láttam, de azt azért tapasztaltam, hogy egy pajzs nagyon jól jöhet adott esetben).Mint már fentebb írtam, ekkor még része a római hadsereg fegyverzetének a hasta, azaz a lándzsa. Ezekben a fegyverekben nincsen semmi extra, rendszerint 1,8-2,5 m közti volt a hosszuk, közelharci szúrófegyverek voltak.
Másik jellegzetes, ám eléggé háttérben lévő eszköz, a pugio volt. Ez egy szimpla tőr, tartalék fegyver a legrosszabb esetre.
Jellegzetes tagja még a római harcosok fegyverzetének a scutum. Ez volt a római katona pajzsa. Az eszközt gyakorlatilag cakk-um pakk a galloktól vették át. Fontos tulajdonsága, hogy van rajta egy úgynevezett umbo. Itt nem Walt Disney elefántjára gondolok, akinek a nevéről lehagyatam a D betűt; ez a valami a pajzs közepén látható fém dudor (hivatalos neve: pajzsdudor, roppant meglepő módon). Ez azért volt fontos, mert a pajzsot ököllel fogták, nem pedig karra rögzítették két szíjjal, ahogy, teszem azt a görögöknél is volt, ami azért volt jelentős, mert a pajzsot lehetett támadó eszközként is használni, ütni vele, ellenben a görög hoplonnal, ami (a 300 című filmben látottakkal ellentétben) csak védekezésre volt alkalmas.Most, hogy a fegyvereket is letudtuk, felmerülhet egy újabb kérdés, melyből a manipuláris rendszer teljes logikátlanságára lehetne következtetni. Nevezetesen, mi a hóhért kerestek a közelharci fegyverrel felszerelt, elitet alakul csapatok leghátul? Nem lenne egyszerűbb fordítva? A triariik böködnek, a többiek meg pilumot hajigálnak meg drukkolnak.
Ezekre a kérdésekre a rómaiaknak nagyis jó és logikus választ tudtak adni. Vegyük a következő példát: a gaz ellen képes jobban harcolni, mint azt jövendölték, szinte teljesen felszámolta lándzsásékat, és a principeseknél is igen erősen rezeg a léc. Kiknek is kell megfordítaniuk a csatát, vagy legalábbis időt nyerni a többiek számára, hogy a centuriók végre gatyába rázzák őket (amit egyébként a rómaiak nem ismertek...)? Pontosan, azoknak a napos csibéknek, akik talán akkor látnak életükben először csatát. és már amúgy is erősen demoralizálta őket a saját elitjük menekülése. Sikerülhet nekik a feladat? Valószínűleg nem.
De ezen kívül van egy praktikusabb ok is, a kopaszok előreküldésére, nevezetesen a képzetlenebb állományt könnyebb pótolni, mint a harcedzettebbet.
Most pedig rátérhetünk végre a Marius utáni, cohors alapú legókra. Igen, a fentebb leírtak egy részének nem sok köze van a Caesar korában működő hadszervezethez, főleg a manipuláris harcrendnek. Akkor miért írtam le? Egyrészt, imádok felvágni a tudásommal, és a tisztelt olvasóközönségem szabad kezet adott nekem azon a szerda estén (igen, mind a két fő :)); másrészt, mindezek alapján valamivel könnyebb lesz megérteni bizonyos dolgokat, főleg a cohors rendszer miértjeit. Térjünk is rá erre:
Ahogy azt egy bölcs ember mondta egykoron, "a sztori ma már mindenkinek ismerős", Kr. e. II. század környékén élt egy Marius nevű ürge, akit a szenátus úgy akart harcba küldeni Afrika kies vidékeire, hogy nem engedte újabb katonák toborzását. Erre ő gonosz módon fogja magát, és nem csak újra feltalálja a kereket, de hivatalossá is teszi, illetve kiegészíti néhány aprósággal. Igen, a közpénzen felfegyverzett, szegény származású önkéntesek már a korban sem számítottak ritkaságnak, újdonságot inkább a zsoldosság bevezetése, a 16 éves szolgálat utáni birtokadományozás, illetve a cohorsok létrehozása jelentett. Bár az előbbi kettő tényező is igen jelentős lesz a birodalom történelmében, én jelenleg csak az utolsóval kívánok most bővebben foglalkozni.
Kezdjük ismét a harcrenddel:
Itt fent a Marius utáni legiók leggyakoribb harcrendjét, a triplex aciest láthatjuk. Mivel ezekben a legiókban egységes volt a fegyverzet, és az alakulatok létszáma is azonos volt, a legio könnyebben manőverezett a harci helyzetnek megfelelően.Mint az látható, a kisebb manipulusokat a nagyobb cohors váltja fel. Az alap itt is a centuria lesz, viszont most már hatot raknak egymás mellé (amik a valóságban egyforma nagyságúak voltak, csak én nem tudok rajzolni :P), az alakzat parancsnoka pedig az egyik centuria centuriója volt.
Miért is volt ez annyira jó. Itt két fő okot lehet megemlíteni. Egyrészt, könnyebb volt a legio parancsnokának irányítania 10 cohorsot, mint 30 manipulust, ez gondolom elég nyilvánvaló.
A másik fontos ok az, hogy ezek a nagyobb egységek képesek voltak sokkal önállóbban működni, egyedül, vagy másodmagukkal is végre tudtak hajtani olyan feladatokat, amelyekre korábban egy egész legio szükségeltetett.
Bár nem éppen a harcrendnek köszönhető, de fontos dolog még, hogy a cohorsok állandó egységek voltak, ellenben a manipulusokkal, amelynek tagjait a béke kitörésével egész egyszerűen hazazavarták. Gondolom nem nagyon kell ecsetelnem, mennyivel könnyebb volt a tapasztalatok átadása az újoncoknak, mennyivel összeszokottabban, fegyelmezettebben tudott harcolni egy ilyen alakulat.
Most hogy a rendszert kiveséztük, vessünk egy pillantást azokra, aki fél Európát körberohangálták ezekben azalakzatokban. Igen, ők lesznek a római nehézgyalogosok, a legionáriusok. Mint már fentebb pedzegettem, a manipuláris harcrendben lévő tagoltság eltűnik, a felszerelés egységesedik. Ez annyit takar, hogy a hasta teljesen eltűnik a legiókból, mindenki két pilummal, egy gladiussal és suctummal vonul harcba. Annyit még hozzátennék, hogy itt látható vitéz nem a legtökéletesebb illusztráció, sisakját jobban megfigyelve látszik, hogy inkább a Kr. u. I. környékén csatározott, de lényeget azért jól szemlélteti felszerelés és fegyverzet ügyileg.
Nos ennyi lenne egyelőre, remélem mindent sikerült leírnom és remélem sikerült egy olvasható valamit alkotnom. Mivel már nálunk is beindult a móka, nem tudom mikor fogom bejegyezni a következő részt; igyekszem a jövő héten megalkotni. Akkor kicsit rátérünk a római ostromgépekre, ostromlási technikákra, illetve esik néhány szó a keltákról is.
Addig is harcos üdvözlet!
Ja és bármilyen építő jellegű kritikát, észrevételt, kérést, panaszt, szívesen a fogadok a cikkel kapcsolatban, ha valami jobban, esetleg kevésbé érdekel, informáljatok róla.
